Bezzeg-ország Teutónia és az egészségügy

Igen gyakran hallom – hazánk kritikájába fűzve -, hogy bezzeg Anglia, bezzeg Németország.

Mert ott nincs korrupció, kiváló az oktatás és az egészségügy, a joggyakorlat és persze a szabad média is példamutató. Közkívánatra egy sorozatot indítok a német helyzetről, megmutatandó a lózungok mögött megbúvó valóságot. Nem lerántva a piedesztálról Németországot és nem is mentve a magyar bűnöket…pusztán csak megmutatva, hogy az önostorozó bezzegelés nem biztos, hogy reális.

Talán a leggyakoribb „vád“ a magyar állapotok kritizálása közepette, hogy az egészségügy helyzete milyen katasztrofális. Posztokat láthatunk hatalmas külföldi kórházi hússzeletekről, bezzeg-szobákról parkra néző ablakokkal. Vajon csúcsszínvonalú a német egészségügy? Egészségesebbek a németek?

Nézzük csak, miből élünk? Már ha németnek születtünk. Elvégre is ahhoz, hogy egészségesek maradjunk, vagy hogy minőségi ételeket fogyasszunk, kell egy bizonyos havi bevétel.

Most jön a sokk! Minden 10. német szociális segélyből él, értsd: 8 millió ember, és ezzel együtt minden 6. gyerek is állami dotációból tengődő szülőkkel él. Többtízezerre tehető a fedél nélküli gyermek is! Ami a magántulajdont (lakás, autó, drága készülékek) illeti, ebben is az európai lista végén kullog Németország. Még ha nem is jellemző, hogy öröklakást vennének, mert inkább bérelnek, nyilvánvalóan nem elég a pénzük ahhoz, hogy pl. befektetési céllal vegyenek lakást. Még a mai szinte 0%-os hitelekkel sem, amikor megéri, és olcsóbb is lenne azt fizetni, mint bérelni!

A német létminimum ma 1033 euró per hó, ami persze már maga a szegénység, hiszen az olcsóbb német tartományokban is ennek 90%-a elmegy lakhatásra és étkezésre. Szóval szorozgatni forintra nem érdemes. Ráadásul a lakhatás költségei 10 év alatt 20%-kal nőttek, és ebben a rezsiköltség nincs benne. Egy közepes lakás áramáért és fűtésre kb. 50 ezer forintnyit is elköltenek. Lényegében tehát úgy vehetjük, hogy egy kereset elmegy a költségekre, a házastárs fizetéséből pedig éldegélnek. Akinek nincs társa?!

Mindennél van lejjebb, 13,4 millió embernek a teljes jövedelme (pl. a családi pótlék inkluzíve) ennél is alacsonyabb: kevesebb mint 700 euró! A lecsúszó középosztályról tudna a német társadalom is mesélni: nagy részük egyedül álló, vagy gyermekét egyedül nevelő anya, de a vállalkozók is a veszélyeztetett körben vannak. A jellegzetes részmunkaidős – kereskedelemben, gasztronómiában dolgozó – nők max. 1000 euró körül visznek haza. Merkel kedvenc szavazóbázisa, mégis szegénység fenyegeti az időseket is – az utolsó olyan korosztály, mely még rendes nyugdíjat kapott, a DDR-ben ment nyugdíjba.

Ha azt nézzük meg, mibe kerül az egészségbiztosítás, akkor azt látjuk, hogy a betegbiztosítás és ápolási díj a fizetés egyharmadát is kiteheti, és összege – ha pl. a munkanélküli által fizetendő önkéntes minimumösszeget nézem – havi 170 eurótól indul, de jellemzően egy kisebb bevétellel rendelkező szabadúszónál 350 euró. Ahogy mondani szoktam, ebből lazacra is telhet, ha egyszer beteg leszek!

Van-e esélyegyenlőség? Ha a német szociológusokat kérdezem, ők azt mondják, nincs. Ahogyan az oktatásügyben, úgy az egészségügyben is osztálytársadalom van. Ezen mit sem változtat, hogy a férfiak kb. 70%-a azt állítja, egészséges. Ezzel szemben áll t.i., hogy pár év alatt 6%-kal romlott a halálozási arány, megháromszorozódott a férfi öngyilkosságok száma, és hogy a halálozási okok nagy részét a fejlett ipari mintaországban is a szívrendszeri megbetegedések miatt bekövetkező halál és a klasszikus, a rák adja. Rémisztő módon megugrott a pszichiátriai esetek száma, és nem csak a „zakkant“ migránsok miatt, hanem mert sok a stresszfaktor a németek életében. Ezen belül is szomorú, hányezer depressziós tinédzser van.

Ki hinné, pedig igaz, hogy sok német úgy érzi: egyik napról a másikra él, avagy ahogy a német mondja, kézből szájba. A német néplélek nem a romantikus hősé: quadratisch-praktisch-gut, azaz négyzetes, praktikus és jó. Az a jó, ami szervezhető, előre látható és állandó, minden más megörjíti. A német a mának él, tipikusan megállapodott, alapdolgokat konzumáló, csendes „haszonállat“. hangya és nem tücsök. Sajnos a német orvoslási metodika is ennek esik áldozatul: a begyógyszerezzük vagy kivágjuk a legjellemzőbb „gyógymód“. A gyakorlatiasságnak hódolván az alternatív gyógymódok ismerete vagy elismerése nem jellemző sem a betegek, sem az orvosok körében. Az alternatív orvoslás magánügy, nyilatkozta még az eü miniszter is. A vitaminok, gyógyfüvek vagy más alternatív gyógymódok oktatása és ezáltal ismerete a nullával egyenlő.

Jó infrastruktúránk van, hát használjuk!” A német orvosok bajnokok operációszámban és kórházi kezelésben, a gyógyulási arány pedig olyan rossz, hogy ez Németországot az európai lista alsó harmadában tartja. Mindez (túl) sok pénz invesztíciójával valósul meg. A német egészségügy nemzetközi összehasonlításban is drága, az ár/érték arány csapnivaló. 2011-ben 294 milliárd euró ment bele az eü rendszerbe; csak Franciaország és Hollandia áldozott rá ennél többet.

Egészségtudatosság, betegségek gyakorisága, kezelés hatásfoka – mindben rossz az eredmény. A szakokat aszerint választották, miből reméltek az orvosok később több bevételt, így jelenleg a dokik 90%-a specialista és csak 10% a belgyógyász és általános orvos. Anzeige Ami tény: középszerűek a kórházak és az orvosok, amit nem a betegek, hanem elemzők mondanak. Ahogyan egy kritikus megfogalmazta: nem arra kell orvos, hogy meggyógyítson, hanem hogy a munkaképességet helyreállítsa. Amennyiben ezzel szeretnénk példálózni, leszögezhetjük: kórházi ágy tényleg van bőven: 1000 főre 8 ágy jut, míg az európai átlag ennek harmada. Miközben sok család úgy érezhetné, hogy valamely hozzátartozója halálát vagy szövődményeit legszívesebben a kórház számlájára írná, nincsen semminemű átláthatóság és eredménymérés. Egy orvosvezető 300-500 ezer eurót keres évente, de nincs halálozási statisztika vagy konkrét elszámoltatás. Nem motivált. A (költségekhez mérve) a gyógyítás hatékonysága katasztrofális, Európa 17. helyét kapja az ország a 24 vizsgált ország között. A halálozási arány is csapnivaló: 100.000 mellrákos nőből 30 meghal; Spanyolországban csak 21 fő! Kirívóan rossz eredmény az is, hogy egy szívinfarktus után 1 hónappal a betegek 9%-a meghalt. Norvégiában, Svédországban csak a fele ennyi. És ez mind nyilvános adat! A kórházakban járva feltűnik a modern berendezés, a festett folyosók, és az, hogy a kiemelt (magán)betegeknek high-tech szobája van, persze. Amiről nem beszélnek, az a jellemző lopás, a szexuális zaklatás, az odafigyelés hiánya, t.i. nincs portaszolgálat, biztonsági ember és ellenőrzés. Persze nem csak a beteg táskájának kél lába, hanem az orvosi eszközöknek is. Ahogy egy biztonságszakértő mondta, csak leltári számuk van, nem vijjognak, ha viszik őket! Elsősorban szervezett bűnözéssel külföldre, pl. dél-és kelet Európába, kerülnek az eszközök – a borzasztó az benne, hogy kb. 3-400.000 Euro kár keletkezik egyetlen tolvaj miatt, és a műszereket nehézkes újra beszerezni. Márpedig a műszer igen fontos Németországban. Nem jellemző a beteggel való beszélgetés, kórisme felvétele – a vizsgálat sokszor olyan, mint egy autószervíz diagnosztikája. Rákötnek a kütyüre és kinyomtatják, amit a görbék mutatnak. Ironikusan mondhatnánk úgy is, hogy előfordulhat ez a kijelentés: amit maga érez, nem létezik, mert a műszer nem látja! Az agyelszívás viszont nem véletlen: a „jó“ szakorvos a törvényi (állami) biztosítottnak úgy sem „jár“, majd‘ minden jó orvos magánbiztosítónak dolgozik, a kórházakba lasszóval fogják a külföldi dokikat.

Németországban is jellemző sajnos a gyomor- és bélrák ill. a diabétesz. Ugyan a különféle étkezési trendek itt is hamar követőkre találnak, a lakosság fele túlsúlyos és minden ötödik gyerek elhízott. A németek kedvenc eledele egy friss felmérés szerint a hús hússal, elsősorban a steak. A pizza és spagetti szintén dobogós, ezt követi a kínai és török gyorsétterem. A fast foodon belül német specalitás a curry-s virsli hasábkrumplival. A mai nőkre nem jellemző, hogy főznének, és az olyan trendek, mint az elharapózó vegánság az ipari „szegény bocik” miatt, aligha követhetőek. A fair trade, peace food és fenntartható halászat és más szlogenek, melyeknek alárendelődnek az ifjak, aligha tudnak változást előidézni. Főleg, mert forradalmuk a szociális hálókon zajlik csak. A Nutella, pizza, cola, burger, fagyi nemzedék a távolságok miatt ugyan többet bicajozik mint magyar kortársa, de legalább annyi időt tölt a mobiljával és laptopjával, mint szidott amcsi kortársa.

A dohányzáshoz való hozzáállás ambivalens: nincs annyi tiltás mint hazánkban, és a dohánylobby ereje is töretlen. Ha nem tudnánk, alig hinnénk, hogy pártrendezvények főszponzorai, és hogy Németország szinte az utolsó állam, ahol nem tiltott a dohánytermékek reklámja. Minden harmadik német férfi dohányzik, és sajnos a dohányzási kedv a fiatal nők körében is egyre jobban nő, 36 % -on van a 25-34-éveseknél.

Ami még rémisztő méreteket ölt, a gyógyszerfogyasztás. Érdekes, hogy a keletnémet több gyógyszert szed mint a nyugatnémet, ezen belül Berlin van a lista tetején. Ha nem nézem a szabadon vásárolható gyógyszereket, csak a vényre kaphatóakat, akkor a kiadás 446 Euro/fő/év. Az eü biztosítók 30 milliárd eurót költenek gyógyszerre évente! Mivel nincs árplafon és minden gyógyszert az előállító áraz be, a biztosító kénytelen zokszó nélkül azt kifizetni, amit kiszámláznak. Nincs rálátás a helyzetre, sok a visszaélés, a kétes kifizetés – gyakran nem szakmai alapon használják az eszközöket, aminek a biztosított látja kárát. A pazarlás és túlárazás – nézőpont kérdése merről nézem – jellemző, pláne az ún. “innovative segment”-ben, azaz olyan újonnan kifejlesztett készítményeknél, melyeknek hangzatos neve van és a modern kor betegségeire – depresszió, méhnyakrák stb. – írják fel őket. Az árképzés a marketingosztály dolga, akár az új köntösben eladott gyógyszer is rögtön drágább. Nincs nyilvános mérlegadat a biztosítóktól, az elszámolást sem ellenőrzik. Sok, az állami biztosítókkal „együttműködő“ ellenőrizetlen orvosegyesület van.

Említettem, milyen teher az egészségbiztosítás a munkavállalónak – most nézzük a piaci szereplőket, a gyógyszergyárakat és biztosítókat. Kezdhetjük azzal a szomorú német újságírói véleménnyel, hogy a fentebb már említett orvosspecialistának nyilván azért van műszere, mert gyakorlata nem. A magánbiztosítós orvos jó fellépésű professzor, de kérdés, mennyire jó orvos? A legtöbb beteg az állami biztosításban van, ahol viszont idő nincs a beteggel foglalkozni: lehet hogy Indiához képest menő, de 8 perc egy betegre nem tűnik soknak. Róka fogta csuka! Szakmai tudás, gyakorlat jó lenne, de honann? Kutatásra a pénz nulla, illetve a gyógyszerlobby által kondicionált. A politikum gyakran beszél az üvegzseb és minőségellenőrzés szükségességéről, de nem történik semmi. Hogyan is történne? A biztosító/orvos/gyógyszeripari szereplők valódi hatalmasságok! A politikusok 60%-a kénytelen-kelletlen tárgyal a konszernvezetőkkel – ez mintegy 100-200 meetinget per év jelent. A politikum maximum közvetít a lobbykívánságok és a beteg között, és kétes alkukba is belemegy, hogy nyugalma legyen. Az Egészségügyi Minisztériumban is foglalkoztatnak biztosítós embereket! Sokan állandó parlamenti belépőt is kapnak! Eddig nem volt egy szál egészségügyi miniszter sem, aki bármit elért volna. A helyzet tragikomédia, hiszen a képviselő sem érti a törvényt – a lobbystához fordul, mondja már el, mi van? Az eü lobbyisták száma Berlinben 5000 fő, átlagban 100 lobbyista jut egy képviselőre. A képviselők szerint embertelen nagy a nyomás, pl. gyógyszertárlobby felől, mely nem hivatalosan és nyilvánosan vitázik, hanem mailben fenyeget. A torta és belőle a szeletek egyre kisebbek, a „nyomulás” érthető, bár ne feledjük, a német eü piac most is 250-300 milliárdos forgalmat bonyolít le évente. Ami etikailag nem indokolható az az, amikor a temérdek jól fizetett lobbysta mint információvivő és előírásokat magyarázó szakmabeli lép fel, és benne ül a szakbizottságokban mint regisztrálatlan döntéshozó. Kecskére káposztát!

A pénz feneketlen kútba csordogál. Persze ebből a saját bőrén a biztosított vajmi keveset tapasztal meg. Talán azt a felét érzékeli csak, hogy várólisták vannak, nem gyógyuló betegségek, küldözgetés szakorvosokhoz és orvoshiány (főleg körzeti rendelőkben). Elvben a biztosítás kötelező Németországban, azonban a költsége miatt 500 ezer embernek nincs. Ez egy hihetetlen felelőtlenség, hiszen a „mentés“, ápolás, de akár egy gipszelés is anyagi csődöt jelent. Aki teheti, inkább még kiegészítő biztosításokat is megköt. Node ha nincs miből? Aki kiesett a szociális segélyezettek minden csoportjából, az miből fizetne? Ez a tény szomorú, hiszen a legrégebbi egészségbiztosítási rendszer a német, tisztelettel visszatekintve Otto von Bismarck betegbiztosítási törvényére (1883).

A két biztosítási forma az állami és magán. Mintegy 70 millió német az állami biztosításban van, aminek előnye, hogy függetlenül a befizetett díjtól mindenki azonos ellátást kap. A különféle, az állammal szerződött biztosítók (pl. AOK, DAK, Techniker) egy listát vezetnek az általuk nyújtott szolgáltatásokról. Nem kívánván kekeckedni csak röviden jegyzem meg, hogy sok igen lényeges – és hazánkban természetesnek vett – kezelés nincs a listán. Mintha a cipőfény menne, a talpalás már nem. A magánbiztosítást az választhatja, akinek az éves fizetése brutto 54.900.- euro (2015-ös adat), ill. tanulók, vállalkozók és köztisztviselők. Mindenkit szigorúan átvilágítanak és betegsége(i) és annak rizikója, neme és kora alapján egyedi díjat állapítanak meg. A tarifák nem lehetnek magasababk mint az állami biztosítottak számára, azonban a beteg előbb fizet, csak utána számolja el a biztosítóval a költségeket. Előnye, hogy válogathat a kezelések és kórházak között, és hogy az egyágyas szoba alap. Mivel az állami biztosítók a fizetés adott, kb. 30% százalékát vonják le, aki sokat keres, annak érdemesebb „letárgyalni“ a magánbiztosítóval a díjat, mert az államiban a gatyája rámenne a havidíjra. Specialitás a német egyházak helyzete, melyek sokrétű szociális szolgáltatást nyújtanak, pl. kórházi ellátást is. Állandó vita tárgya az egyházi adó, ami 8-9% tartománytól függően. Az egyház, mint az elemzésekből kiderül, tökéletesen fenn tudja tartani intézményeit a hível adományából, és az adóból a munkatársakat fizeti bőségesen. A legfőbb ellenérv az adó ellen pont ez: ha gazdálkodik és munkaadó, akkor nem szociáis, hanem gazdasági „társaság“. No nem mintha a német állam ujjat merne húzni a papsággal: monopolhelyzetük van a hospice, menekült integráció, lelki segély terén, a börtönkápolna, öregek otthona üzemeltetése miatt, és az ingatlanjaik miatt gazdasági súlyuk sem csekély. Amolyan zsarolási pozícióban vannak.

Mindezt újraolvasva úgy érzem, nem is kell végszó. Elégedetlenkedni a németeknek is bőven okuk van, de mindezt középszerű orvosok, drága biztosítás és futószalagrendszerű egészségügy mellett. Engem spéci nem vígasztalna a langyos, ebédre feltálalt vínersnicli…